A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Ha a mai napon, most, 2025-ben megkérdeznéd tőlem, hogy mi a legveszedelmesebb, legtöbb extrém rizikót hordozó játék a világegyetemben, bizonyosan azt felelném, hogy az, amikor az ember tudatosan plátói szerelemre adja a fejét. A legtöbben, gondolom, nem úgy ismerik a szerelmet, mint amitől félni kell. Márpedig ilyen arca is van, s nekem feltett szándékom megismertetni veled a történetét, mert bár hosszútávon mértéktelen pusztítást végzett az életemben, mégis ez az egyetlen olyan dolog, aminek a létjogosultsága valahogy érintetlenül lebeg az élettapasztalataim palettáján. Talán a jelenség tisztasága teszi, talán a hatalma, vagy a megközelíthetetlensége. Olyan ez, mint Istent szeretni; olyasvalamit, ami soha, semmilyen körülmények között nem fogja magát teljes pompájában prezentálni előtted, hogy teleaggathasd bélyegekkel.

Az emberek általában hibásan definiálják a plátói szerelmet, azt hiszik ugyanis, hogy plátóian szeretni egy olyan tárgyat szokás, amelyik nem, hogy nem viszonozza a szerelmet, hanem adott esetben fogalma sincs az őt szerető ember létezéséről. Nem ez a plátói szerelem. A plátói szerelemben mindkét fél viszonzottan szeret, de érzésüket ilyen-olyan társadalmi vagy etikai akadályok miatt nem élhetik meg a fizikai valóság síkján. Ez történt velem is. Az érintettek anonimitása megőrzésének érdekében nem fogok egészen részletekbe bocsátkozni, de bízom abban, hogy így is érdeklődéssel fogadod a történetemet. (Igen, igen. Nem csak egyszer fordult elő.)

2005-öt írunk. Egy tizenkét éves kislány éppen azon morfondírozik, hogy átiratkozzon-e hittanóráról etikaórára az általános iskolában, mert amiről a hittanórán beszélnek, valahogy nem válik be. Nem és nem leli ezt az Istennek csúfolt entitást, s még kevésbé érti, hogyan kellene vele beszélgetni. Minden éjszaka szólongatja, s arra kéri, javítsa már meg az anyjával való kapcsolatát, hogy olyan legyen, mint másoké. Nem vár választ, hiszen azt elmondták, hogy nem olyan ez az Isten, mint az emberek, akiknek hallatszik a szava. Mégis abban bízik, hogy elcsípi a válaszát abban, hogy egyszer csak meggyógyul a viszonya az anyjával, s akkor legalább Istenről is biztosan elhiheti, hogy létezik. Állítólag Istennel kapcsolatban ez a legfőbb fáma: hogy némelyek elhiszik, hogy van, némelyek pedig nem.

Hogyan kell elhinni Istenről, hogy létezik? – kérdezi magától nap mint nap a lány, de hiába erőlködik, semmiféle egetverő reveláció nem szakad rá. Elhinni, hogy van, egy olyan dologról, amiről sohasem fog kiderülni, hogy van-e – ismételgeti magában. Nem jön válasz. Sem Istentől, sem az emberektől.

Hogyan kell hinni? Miféle mechanizmusnak vannak a birtokában azok az emberek, akik egyenesen tudni vélik Istenről, hogy létezik? Mint például a nővér, aki a hittant oktatja. Olyan higgadt bölcsességgel beszél Istenről, mintha a barátja volna. Az embernek, amikor hallgatja, már-már az az érzése, hogy törvénysértést követne el, ha nem venné komolyan, amit mond.

Azokat persze értette a kislány, akik tagadták Isten létezését. Nem látom, nem hallom, nem találom, nem válaszol… akkor nincs – gondolta. De ez a mechanizmus, ami az istenhitet tartja mozgásban, sehogyan sem akart kirajzolódni, márpedig az biztosan létezik, hiszen egy csomó ember gyakorolja általa az áhítatot.

Bár nem lett belőlem pszichológus – ha egy röpke pillanat erejéig eljátszhatnék annak gondolatával –, hogy az elmeséltek vajon hogyan függnek össze a plátói szerelemmel, azt mondanám, hogy valamiféle szélsőséges szeretni-akarás köti össze vele. Nem idegen számomra a szeretni-akarás, bár be kell vallanom, hogy a szélsőséges változatát valóban igen veszélyesnek tartom. Az emberek lépten-nyomon kihasználják azokat, akikben felhalmozódni látszanak a szeretetkészletek. Ugyan kinek hiányzik, hogy miután lecsapolták a szívét, elhasznált zokni gyanánt hajítsák félre? Bizonyára én is ilyesmitől féltem, amikor úgy döntöttem, hagyom magamban óriássá duzzadni azt a gyönyörű világot, amelyikről előre tudtam: kisvártatva el kell majd temetnem, s minden kétséget kizáróan el kell fogadnom az eredménytelenségét.

Igen sok időmbe telt, mire megértettem, hogy az istenhit kognitív szerkezetének a magva voltaképpen az elfogadás; annak elfogadása, hogy noha szeretnénk, Istent soha nem fogjuk tudni maradéktalanul megragadni és a maga megragadottságában definiálni. Eköré az elfogadás köré épül fel azután a rejtélyes értelmi és érzelmi konstrukció, s hogyhogy nem, pont ugyanolyannak mutatkozik a karaktere, mint amilyen a plátói szerelemé.

A húszas éveimben jártam, amikor először homlokon csókolt a szerelem múzsája. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a mindenki által hőn vágyott, ártalmatlannak tetsző fenomén igen magas árat fog követelni azért, hogy néhány év erejéig megszépíti a mindennapjaimat. Mert az, hogy megszépítette őket, kétségtelen. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy nő akkor boldog, amikor szeretik. Engem az boldogított, hogy szerethettem. Ugyan cél nélkül s jóllehet értelmetlenül, de őszintén szerethettem. Sohasem volt szokásom letagadni önmagam előtt az érzéseimet. Ennek megfelelően valahányszor felütötte a fejét az életemben a szerelem, a lelkem legmélyén ágyaztam meg neki, hogy onnan eregesse kábító illóanyagát. A mai nap távlatában sem bánom, hogy hajdan teljesen átadtam magam a feltétlenül való szeretés hatalmának. Mindazonáltal azt feltétlenül le kell szögeznem, hogy azóta sem okozott a lelkemben semmi akkora felfordulást, mint ez a káprázattal teli, valóságon túlra nyúló játszma.

A plátói szerelemhez való affinitásom odáig vezetett, hogy néhány bemelegítő év után egészen elvesztettem a realitásérzékemet, s kialakítottam a lelkem körül egy menedékként szolgáló burkot, egy másik világot, amelybe a voltaképpeni valóságot alkotó elemeknek aligha sikerült már bebocsátást nyernie. A burok kiszakadt, s én ismét a legföldhözragadtabb valóság zord ölelésében találtam magamat.

Ó, bár előre figyelmeztetett volna valaki, hogy mibe vágom a fejszémet! Százszor és ezerszer is ugyanazt tettem volna! Persze, valószínűleg óvatosabban játszottam volna a kiosztott kártyalapokkal. Nem kergettem volna éjt nappallá téve az érzést, hogy egy napig se kelljen nélkülöznöm a belőle fakadó eufóriát, s nem áltattam volna magamat túl sokáig azzal, hogy akár még lehet is valami a bizalmas ragaszkodásomból.

A plátói szerelemnek visszafogott változata is van. Ugyan minden bizonnyal az fáj a legjobban, az is a legkíméletesebb a lélekre nézve. Az embert olyankor nem rántja magával az elragadtatás könyörtelen sodrása, s valószínűleg megússza a később jelentkező elmebajt is. Ez a kulcs. Visszafogottan szeretni. Nem szabad elhinni, hogy lesz belőle valami, s a külvilág felé sem szabad olyan jeleket kibocsátani, amelyek az érintett személlyel azt hitetnék el, hogy át akarjuk lépni azt az illékony határt, amely a plátói szerelmet a közönséges titkolt viszonytól elválasztja.

Ha az ember megveti a lábát az óvatos szerelem talaján, igen hamar észre fogja venni, hogy lényegében ugyanazt az aktust gyakorolja, mint amelyik révén az istenhit érhető el. Hisz, mert mindösszesen ennyit tud tenni. Hinni tud abban, hogy a jelek, amelyeket a szerelmétől kap, valósak, s hogy a másik ember éppúgy viszontszereti, mint ahogyan ő szereti a másik embert.

Istenben is efféleképpen hiszünk. Elhisszük a létezését, mert ez minden, amit tehetünk, s abban bízunk, hogy a jelek, amelyek egy felsőbb rendezőelv irányából látszanak az utunkat szegni, valóban olyan entitástól származnak, amely karakterénél fogva képtelen a tudatos rosszindulatra, tehát nem az a célja, hogy szándékoltan félrevezessen vagy eltérítsen bennünket.

Fiatalság, bolondság. Ha a tanácsomat kérnéd, azt mondanám, mindenképpen érdemes adni egy esélyt ennek az észveszejtő, de felemelő lelki tevékenységnek; főleg, ha az magától kopogtat az ember ajtaján. Ha elég erősnek érzed magadat hozzá, és sztoikus belenyugvással tudod fogadni jelenvalóságát, páratlan módon meggazdagítja majd mindennapjaidat. Sportot űzni azonban semmiképpen nem érdemes belőle. Elvégre a plátói történeteknek általában szomorú a vége, s egy-két sikersztoritól eltekintve nem vezetnek el az áhított beteljesedéshez.

Ahogy Demjén Ferenc énekli a Legyen ünnep című balladájában:

“A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet.
Lehetett nagyszerű, de még sincs ráadás.
Már azt is eltűröm, hogy csak a lelkem lásson téged;
nem szabad együtt lennünk, mert azt el nem tűrné más.
Én is beálltam és beállsz te is a sorba,
hogy ki melletted áll, annak fogd kezét.
S ha a kép előtted lassan összefolyna,
nem kell felelned senkinek a véletlen könnyekért.”

Kevés dolog annyira fájdalmas, mint megválni attól az érzéstől, ami a maga meghatározatlanságában örökké egy másik lélekhez látszik láncolni bennünket. Márpedig az esetek számottevő többségében előbb vagy utóbb meg kell válni tőle, s ezt az ember nem szívesen teszi, hiszen nem akar egyedül maradni, pedig eddig is egyedül volt. Ezért veszedelmes a plátói szerelem. Azt az illúziót táplálja belénk, hogy van egy bajtársunk ebben a zűrzavarban, akivel osztozhatunk a nehézségeken. A realitás azonban az, hogy a szerelemben érdekelt felek gyakorta el sem jutnak odáig, hogy nyíltan megbeszéljék egymással szerelmüket. Miért is beszélne róla bárki? Hiszen cél nélküli, s értelmetlen. Abban, hogy körbetáncoljuk a lényeget nem vagyunk érdekeltek, s még kevésbé tűnünk érdekeltnek abban, hogy más, működő kapcsolatokat vagy társadalmi viszonyokat veszélyeztessünk lángolásunkkal.

Képzeld csak el ezeket a halasztást nem tűrő konfessziókat.

– Szia, milyen napod van?
– Köszi, kellemesen telik a napom. Csak el akartam mondani, hogy szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy van barátnőd, de abban bízom, hogy elhagyod majd miattam.

Vagy:

– Jó napot kívánok tanár úr, a minap eldöntöttem, hogy nem halogatom tovább a vallomásomat. Szeretem. Mármint, szerelmes vagyok önbe. Tudom, hogy nem szerencsés olyasvalaki iránt lángra lobbannom, akihez jogviszony fűz, de nem tarthattam ezt tovább magamban. A jogviszony majd megszűnik, s akkor egymáséi lehetünk.

Vagy:

– Asszonyom, tudom, hogy a családja a származásom okán ki nem állhat engem, de kötelességemnek érzem tájékoztatni, hogy heves érzelemre lobbantam ön iránt, s feltett szándékom feleségül venni, még akkor is, ha emiatt a családja kitagadja önt. Majd az én családom megvigasztalja.

Vagy:

– Szia, tudom, hogy meleg vagy, és sohasem lesz köztünk semmi komolyabb, de azért elmondom: szerelmes vagyok beléd. Végül is nem muszáj egymással testiségbe bocsátkoznunk, én amúgy is aszexuális vagyok.

Így esett, hogy a legtöbb plátói szerelemmel összefüggő vallomás nem a való világ diskurzusaiban lelt otthonra, hanem az irodalom, a festészet, a szobrászat, az architektúra, s a zeneművészet berkeiben találta meg méltó menedékét – csakúgy, mint az istenkeresés. Nem lettünk tehát ettől szegényebbek, bár azt is tudomásul veszem, hogy a szerelmeseknek ez sovány vigasz azért a tépelődésért cserébe, amelyet feltehetően a ragaszkodásuk valamely pontján abszolválniuk kellett.

Ismered ezt az érzést? Amikor a másik ember hiánya durva nyílként fúródik a mellkasodba, s te magzatpózban szorítod magadhoz a párnádat, miközben majd’ beleszakadsz a legreménytelenebb, legfájdalmasabb lemondásba. Sírsz, ha nem egyenesen zokogsz és sajnálod magadat, mert nagyon is tisztában vagy azzal, hogy a benned lakozó imperatívusz sohasem engedné meg neked, hogy valódi határokat feszegess. Így aztán odaadásodat a lelked határai sínylik meg, hogy a teljes egészében rád telepedő bánatot végül felválthassa az enyhet adó katarzis: annak ismerete, hogy egyszer szerethettél szeplőtelenül, s ezt az élményt már senki sem veheti el tőled.

Ha ismered, szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül. Magam is megéltem már ezt, s biztos vagyok benne, hogy mások előtt sem ismeretlen a jelenség. De ha igazán őszinte akarnék lenni, inkább abban reménykedem, hogy te azoknak vagy egyike, akiknek kifizetődött a hosszas várakozás. Végtére is azt mondják, időről időre megtörténik az emberrel a csoda, s ha tiszta szívvel közelíti meg a rá háruló akadályokat, néha még az a szigorú imperatívusz is szemet huny az ember örökös esendősége fölött.