A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Legalább tizenöt éve nem jártam azon a környéken, ahol életem első húsz évét töltöttem. Ennek ellenére egyre többet álmodom a régi házunkkal. Egyik reggel ébredés után különösen erősen hívogatott a régi otthon, fogtam magam és odakerekeztem.

Az a kettős érzés kavargott bennem, hogy akarok-e találkozni a régi haverokkal, vagy inkább egyedül szeretném átengedni magam az emlékeknek. Végül egyedül vágtam neki az útnak.

Amikor a házhoz értem, láttam, hogy kezdett elfelejteni minket. Csak a régi házszám, a kémény mellett megbújó panelantenna – amivel tizenéves koromban az internetet fogtam –, és a ház falán figyelő kamera emlékeztetett ránk. Már éppen indultam volna, de felfigyeltem a hajdani kis ezüstfenyőre – amit apám hozott vagy harminc éve karácsonyra –, ami azóta hatalmasra nőtt az udvarban.

A sok változás felkavart, ezért továbbtekertem, követve az esőcsatornát, egészen addig, amíg el nem érte a főgyűjtőt. Először nem is ismertem rá, a gyerekkorom egyik legkedvesebb helyszíne teljesen átalakult húsz év alatt. A Domb, ahová tizenéves korunkban nap mint nap jártunk, eltűnt. A helyén csinos, új házak sorakoztak. A csatornákat, amelyekbe néha még szennyvíz is került, részben befedték. Már épp elhittem, hogy a múltnak végképp nyoma veszett, amikor a jobb karomon egy heget simítottam végig, erre hirtelen újra megjelent a Domb, úgy, mint ahogyan az emlékeimben.

Gyakran csöveztünk ott: gátat építettünk a kibetonozott csatornára, vagy a poros focipályán rúgtuk a bőrt.

Maga a Domb egy kis földkupac volt, de épp elég magas ahhoz, hogy bringával le lehessen róla száguldani. A Domb alján egy keskeny betongerenda volt a csatorna felett, hogy honnan került oda azt nem tudtuk, de egyszer csak ott volt. A tökéletes híd!

Egy nyári délelőtt is ott múlattuk az időt, épp a szokásos mutatványunkra készültünk. Egy haverommal feltekertünk a Domb tetejére, majd teljes sebességgel legurultunk, át a keskeny hídon.

Minden úgy történt, ahogy máskor: nevetés, verseny, por a szemünkben. Aztán egy pillanat alatt valamit elrontottam. Nem tudom már, hogy miért, de arra emlékszem, hogy a kormányt félrerántottam, és zuhantam is a csatornába.

A sárga orosz bringa rám esett, a betonperem keményen megütött, valami pedig végigvágta a jobb karomat. Ijedten néztem fel – a haverom elsápadva állt fölöttem, mert a karomból ömlött a vér.

Valahogy kihúzott az árokból, azonnal letéptük az akkor már véres pólómat, szorosan a seb köré tekertük, ahogy az akciófilmekben láttuk.

– Menjünk a balesetire! Most! – kiabáltam, és pattantunk is fel a bringára, a karomon egy kezdetleges nyomókötéssel.

Akkoriban még nem volt mobiltelefonunk, de vezetékes se, így nem tudtunk szólni senkinek.

A seb lüktetett, fájt, de a kórház szerencsére nem volt messze. A póló teljesen átázott, vér csöpögött belőle, amikor beléptünk a balesetibe, ahol – sajnos – már ismertek.

A betegirányító épphogy felpillantott, és unottan kérdezte:

– Mit akartok itt, Fiúk?

Nem szóltam semmit, csak megmutattam a véres rongyot a karomon. Erre azonnal bevittek a kezelőbe, és az orvos miután levágta a véres pólót, csak annyit mondott:

– Azonnal műteni kell.

Nem tudom mennyi ideig voltam kiütve, de mire kezdtem magamhoz térni, anyu már az ágyamnál volt. Az arcán láttam, hogy már megint rendesen megijedt, így muszáj volt oldanom a hangulatot.

– Szia! Látod, semmi baj sincs, ezt is megúsztam – kezdtem anyuval elhitetni, hogy minden rendben van.

– De hogyan kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdeztem tőle.

– Az a Peti gyerek jött szólni – válaszolta, majd folytatta is: – Miért nem vigyáztok magatokra? Állandóan kell valamit csinálni?

– Jó, elég! – vágtam közbe. – Rendes volt tőle! Mindig is tudtam, hogy Ő soha nem hagyna cserbe – zártam le a beszélgetést.

Úgy éreztem, hogy anyu valamennyire megnyugodott, de akkor már tudtam, hogy milyen bolond voltam. Felelőtlenségem miatt komolyabb dolog is történhetett volna, de egy tíz centis heggel a karomon megúsztam. Már csak ez emlékeztet a Dombra.