A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

A tízéves kislányom nagyon örül a gyenge havazásoknak a mostani „téli” hónapokban. Mondom is neki kellő komolysággal:

– A havas táj már ritka, mint a fehér holló.

A hideg évszak mára megváltozott. Gyerekkoromban – a ’90-es évek közepén – még tél tábornok őrizte a tájat. A hó napokig, szinte megállás nélkül nagy pelyhekben hullt, és a fehér dunna sokszor március végéig megmaradt a csontig hatoló hidegben.

Ezeken a makacs teleken is kellett valamit csinálnunk. A házunkhoz közel volt egy rövid zsákutca, amin gyakorlatilag nem volt forgalom, csak egy fehér Trabant pusztult, már ki tudja, mióta. Az utcán valami jégkorong szerű dolgot szerettünk volna játszani, ehhez a friss havat letapostuk, ami hamar felfagyott. Két rozzant ládának kiütöttük az egyik oldalát, így kapunk is volt. Az ütőket apám hajlította vasrudakból, a korongot pedig Peti kapta a kanadai rokonoktól, amit nagy becsben tartott. A „stadion” kész és felszerelésünk is volt, így indulhatott a móka.

A szomszédok megálltak, és kicsit nézték a környék jégkorongmérkőzéseit. Szinte minden nap játszottunk a suli után, még lámpafényben is, amíg haza nem parancsoltak minket.

Egy szombat reggelen hatalmas ötlet pattant ki a fejemből: miért ne játszanánk jégen, mint az igazi profik? Hát ott a nádas árka, amin vagy húsz méter szabad vízfelület volt. Biztos befagyott már, hiszen hetek óta röpködtek a mínuszok. „Okosan” úgy próbáltuk ki a jeget, hogy a havat óvatosan lesepertük róla, vártuk, hogy történik-e valami, de az a lépteinkre meg sem repedt.

A stadion átköltöztetése után indultak a mérkőzések. Napokig ott játszottunk, a jég egyre szebben csillogott – szerencsére hó sem esett azokban a napokban –, így piszkosul csúszott, estünk keltünk rajta, de jól szórakoztunk.

Azzal sem foglalkoztunk, hogy az idő kicsit megenyhült; a hokinak akkor is mennie kellett. A következő hét péntek délutánján is igyekeztünk a pályára. A stadion jege még mindig elbírt minket – látszólag. A meccs hevében az a szemtelen korong a nád felé repült, és esztelenül utána trappoltam. Mintha hallottam volna a jég panaszos nyögését, de nem figyeltem rá. Két lépés után egy hatalmas reccsenés hallatszott, és jött a hideg ölelés. A többiek hangos nevetésben törtek ki, hogy derékig merülök az árokban.

– Húzzatok már ki a röhögés helyett! Hát, öcsém! – ordítottam kétségbeesetten, miközben körülöttem jégdarabok úszkáltak.

– Ne mozogj! – kiáltotta Peti, és kirángatott a jeges vízből.

Amikor a többieknek is leesett, hogy a csikorgó hidegben derékig vizes vagyok, megijedtek és mondta az egyikük:

– Induljunk azonnal, nem lesz ennek jó vége!

Hazáig jó húsz percet gyalogoltunk, és én minden lépésnél úgy éreztem, hogy az alsó felem lassan jégszoborrá változik. Pokolian fáztam, egy idő után húzni is alig bírtam a fájdalomtól a lábam. Egyre inkább az járt a fejemben, hogy ezután hetekig nyomom az ágyat, miközben mindenki kint lesz a hóban. Még az is megeshet, hogy elolvad a hó…, de miközben erre gondoltam, végre hazaértünk.

Becsengettem, és azt hittem, hogy órák teltek el mire anyu kinyitotta a vaskaput. Rám nézett és köszönés helyett megkérdezte:

– Már megint mit csináltál?

– Csókolom, hazahoztuk Tonit, kicsit vizesen – oldotta a feszültséget Peti.

– Aham – vágta rá anyu, aki gyorsan elköszönt a fiúktól, a zuhany alá kísért, és elkezdte engedni rám a vizet – először langyosat, aztán egyre melegebbet. Egy idő után a vizes ruhát is levettem magamról.

– Jobb már, nem fázol? – kérdezte fél óra fürdés után.

– Valamivel – feleltem higgadtan. Hasonlót érezhetett Pusztító Stallone is, abban a filmben.

A „kiolvasztás” után felöltöztem, és elkezdtem mesélni, hogy mi történt. Az élménybeszámoló közben elaludtam – ez még ma is szokásom.

Szombat reggel felkeltem, mint ha mi sem történt volna. Anyu azért idegeskedett kicsit – mint mindig, amikor valami hülyeséget csináltam. Megmértük a lázam, de még hőemelkedésem sem volt, így ezt is megúsztam.

Ebéd után csöngettek. Sejtettem, hogy a fiúk állnak a kapu előtt.

– Látom, megvagy, jössz játszani? – kérdezte Peti.

– Persze! – mondtam, de azért hozzátettem:

– Inkább az úton…. talán az nem fog beszakadni.