Endre bácsi nyugtalanul tekintgetett ki az ablakon. Vagy 30 éve nem járt már Budapesten. A táj nemigen kötötte le a figyelmét. Csak magas irodaházak, raktárbázisok, plázák meg ki tudja milyen rendeltetésű ipartelepek suhantak be a látókörébe. Szokás szerint a korábbi vonattal indult el Tiszacsegéről. Semmit sem bízott a véletlenre. A kisunokájával azt beszélték meg, hogy 11-kor találkoznak a Keleti pályaudvar főbejárata előtt. Körülbelül négy óra az út. A szerelvény, amin most ült, elvileg 10-re fog beérni az állomásra. Mi van, ha késni fog? Endre bácsira még soha senkinek sem kellett várnia, ő mindig, mindenhol hajszálpontosan megjelent.

A kisöreg feltekintett az utastájékoztató kijelzőre, immár sokadjára. Régen ilyen nem volt, a kalauztól tudtak meg minden információt. Pár perc késést írt ki. Na ugye, bökte meg a kalapját! De rajtam nem fogtok ki! Én biztos nem fogom megvárakoztatni Áronkát!

Lassan begördült a vonat. Endre bácsi komótosan lekászálódott a szerelvényről. Gondolta megiszik egy-két kupica pálinkát a restiben, mielőtt elhelyezkedik a váróban. Gyerekkorában Ittasellátónak csúfolták a műintézményt, mert onnan sose láttak józanul kijönni senkit. Nem akarta azért a lábát lejárni, mert ahogy elnézte, egy kisebb falu is elfért volna ebben az állomásban. Érdeklődésére, hogy merre van az Utasellátó, a Lotz- terem felé irányították. Azt hitte eltévedt és valami múzeumban van. Hatalmas freskók a falakon, díszes ablakok, aranyozott szegélyű oszlopok, valami csodálatos volt. Endre bácsi csak ámult-bámult. Mindenhol azt hirdették a plakátok, régi fotók, hogy 140 éve nyitották meg a pályaudvart. Ez mind szép és jó, de hol a resti? Már kifelé indult a teremből, amikor a sarokban meglátott egy olyan automata félét. Arra volt ráírva, hogy MÁV-Volán CSOPORT, UTASELLÁTÓ.

Hát volt abban minden, üdítőital, csokoládé, chips, és egy csomó kávé fajta, sokról azt sem tudta Endre bá, hogy micsoda és mit kell vele csinálni.

Na ezektől se fog mozogni a gigám! -gondolta magában, és kicsoszogott a peron felé. Örömére, belebotlott egy már nem szomjas sorstársába, aki elkísérte egy BÜFÉ feliratú ablakhoz, ahol újdonsült barátjával megittak két „tüskét”, ahogy társa nevezte a fél decis vodkát. Endre bácsi idegesen tekintgetett az órájára, már húsz perccel elmúlt 10 óra. Gyors búcsút vett ivócimborájától és visszaindult a várótermet keresve. Ismételten valami elegáns folyosón találta magát, gyönyörű boltívek és csillárok alatt haladva a Kormányablaknál találta magát.

– Hát ez az ablak meg hova nyílik, a miniszterelnökhöz? – morfondírozott a kisöreg. Megint eltévedt.

Ismét segítséget kért. Azt mondta a kedves fiatalembernek, hogy üzleti ügyben érkezett, gondolta, hogy ez olyan városiasan hangzik. A 9-es vágányhoz irányította a fiú, ahol az volt kiírva, ÜZLETI VÁRÓTEREM meg valami BUSINESS LOUNGE, azt nem értette, hogy micsoda. Most már remélte, hogy a hátralévő 20 percet ülve és nyugalomban fogja eltölteni. Kicsit más miliő fogadta a helyiségbe belépve, mint amiről emlékei voltak a várótermeket illetően. Az egyik oldalon dohányzó asztalok köré rendezett fotelek, a másik oldalon a recepció és a büfépult, hátul meg valami üzleti sarok helyezkedett el. Még mellékhelyiség is volt, meg kijelző tábla, igaz jóval kisebb, mint a kinti. Itt az én helyem, vélte Endre bácsi és a bőröndjét a kényelmes fotel mellé gurítva lehuppant. Egy stewardessnek kinéző hölgy termett mellette és udvarias köszöntés után a jegyét kérte. Kis vizsgálódás után közölte vele, hogy ez a jegy nem jogosítja őt a Business Lounge igénybevételére, de 2990 Ft belépődíj kifizetése ellenében maradhat. Endre bácsit mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel.
– Akko’, szerintem mégsem itt várom meg a kisonokámat! – azzal kirobogott a csili-vili váróból. Lassan már idő volt, Endre bácsi elindult a főbejárat felé. Egy iroda helyiségből, egyenruhába öltözött, mindkét karján végig tetovált, középkorú hölgy lépett ki hirtelen eléje, majdnem a lábára tolta a bőröndjét. Az öreg felpillantott a helyiséget jelző feliratra: Ügyeletes tiszt.

Endre bácsi igencsak meghökkent, az ő idejében még a börtönből szabadultaknak sem volt ennyi tetoválása, nemhogy egy köztisztviselőnek. Fejcsóválás közepette ért a kapuhoz. Még volt öt perc 11-ig. Elmélázott, legalább a hangosbemondó hasonló, mint régen volt, ha már az utastájékoztató tábla nem. Ez a mostani olyan volt, mint egy színjátszó szakkör, minden más színű volt, ezen ki tud eligazodni? Bezzeg a régi „pörgetős”, annak szerette a hangját, mindig azt várta, mikor állnak már meg a betűk meg a számok.
És hol vannak a „sínbohocók”? Endre bácsiék gyerekkorukban így hívták a színes mellénybe öltözött vasúti munkásokat, akik egy hosszú eszközzel a síneket tisztították nagy szakértelemmel.

Most már tényleg ideje volt, hogy Áron megjöjjön, de a fiú csak nem érkezett meg.

– Lehet, hogy rosszul emlékszik, és az aluljáróba beszélték meg? – tépelődött az öreg. Elindult arrafelé. Amint leért, ismét egy lila fénnyel kivilágított iroda féleségbe botlott, gondolta akkor itt fog várakozni, mert sok kényelmes puffot látott benne. A biztonság kedvéért azért megnézte mi van kiírva: Information and tickets.

Ide már be sem mert menni, pedig már igen sajgott a lába. Hirtelen ismerős hangot hallott.

– Hát te mit keresel itt Papikám, arról volt szó, hogy fent találkozunk az óra alatt? – dörrent rá a nagypapájára Áron.

Az öreg rátekintett az órájára.

– Igen kisunokám meg arról is, hogy pontosan itt leszel!

– Na vedd át a bőröndömet, aztán most már menjünk!

– Régóta vársz, volt időd egy kicsit nézelődni? – kérdezte Áron, most már félszegen.

– Á, nemrég érkeztem, meg. Itt szinte semmi sem változott – dörmögte az öreg és sokatmondóan bökte meg ismét a kalapját.

kép forrása: Fortepan / Fortepan/Album040