Fiatal író története (8 éves)

Volt egyszer egy hatalmas nagy fa kis hazánkban, ami nagyon-nagyon jól érezte magát a tóparton, ahova nőtt. Senki sem emlékezett a fa csemetekorára, még ő maga sem, annyira idős volt már. Az biztos, hogy mindig a táj részének számított a part zöld füvén álló faóriás. De ahogy telt az idő egyre csak nem akart esni az eső, minden felmelegedett, ezért kiszáradt a tó. Nemsokára már a fa is haldokolt a felhőtlen napsütésben.

Egy napon a szárazság elől menekülő hódok érkeztek a tó partjára. Reménykedtek még egy kis vízben. Találtak is egy indurka-pindurkát a mély gödörben, ezért elkezdték rágni a nagy fa törzsét. Rengetegen jöttek, egészen kétszáznegyvenötig lehetett számolni őket. Körbevették, ketten rágták, a többiek pedig megtartották a hatalmas fát, nehogy rájuk dőljön. Az elkezdett inogni jobbra, meg balra, mígnem elpattant a törzse és zuhanni kezdett.

A hódok tompították az esést. Mind alá bújtak, úgy vitték. Vitték, vitték egészen a tó gödrének közepébe, ahol még icike-picike tócsák álltak. Ott letették, majd hívtak egy rókát meg egy farkast. Ők nekiálltak ásni kaparva a lábaikkal, aztán a hódok beleállították a gödörbe a hatalmas nagy fatörzset és betemették az alját, így készítettek belőle hódváruknak alaptartórudat. Hordták hozzá a gallyat, gallyról gallyra. Lassan növekedett, rengeteg ideje dolgoztak vele, de még mindig csak készült és készült. Egyre szélesedett és magasodott a vár, nemcsak sárral tapasztották, hanem juharsziruppal is, sőt fél méter vastagon vakolták agyaggal, az összes apró farepedést is megtöltötték sziruppal. Ettől extra erős lett az építményük. A tetejét faággal fedték és iszappal borították, majd vízzel leöntötték, hogy egybeszilárduljon. Erre a sárrétegre még egy réteg fát-sarat raktak. Egészen tíz rétegig folytatták. Végül mindezt az egész tetőalapanyagot gyantával kenték be, vízhatlanná téve. Már a hódok háromnegyede befért a hódvárba, de végül addig dolgoztak, amíg mind befértek.

Építettek bele egy kis harangot is, amit sárból formáztak ki. Megvárták, míg kiszáradt, tettek bele egy kavicsot is harangnyelvnek, utána fölszerelték. Felette volt egy ülőke, egy üreges fa, akkora, amin három hód is elfért. Felváltva naponként ott ültek és meghúzták a harangot, amikor kellett.

De ó, jaj! Túl magasra építették a várukat! Jött egy hőlégballon. Kipukkadt a ballonja, mert beleakadt a tornyába és lezuhant a hódvár mellé. Érkezett egy helikopter is, ami hirtelen nekiütközött a hódvár csúcsának. Az utasai kipotyogtak, mert teljesen tönkrement az alja. A vezető is kiesett, de a helikopter ment tovább. A pilóta egyenesen a hódvár csúcsára pottyant, mire a harang félreverődött és megszólalt. A helikopter vezetője ettől nagyon megijedt, de nem esett baja, ahogy a többi utazónak sem, mert a régi tó helyén még iszapos, puha volt a talaj. Aztán az emberek elmentek, de jól megjegyezték a különleges helyet.

A fa, bár először nagyon megijedt, hogy a hódok megölik, egyszerre azt érezte, hogy valójában megmentették. Már majdnem kiszáradt, amikor hódvárként a tócsához állították. Ott törzsével elkezdte felszívni a vizet és meggyökeresedett, majd újrahajtott gyökérsarjakat, amiktől testébe is visszatért a keringés. A hódvár gyönyörűen kizöldült: a hatalmas fa újból leveleket bontott, ráadásul a hozzáépített gallyakat is magához forrasztotta és azok is kirügyeztek.

Ahogy visszatért az élet a fába, úgy erősödött meg mindene. Tudta, hogy már itt sem lesz sokáig víz, hiszen nem esett eső még mindig, ezért összes erejével elkezdett kúszni gyökereivel messze, messze, oda, ahol talál még éltető vizet. Akkora volt az aszály, hogy más tájakon is kiszáradtak a tavak, folyók, tengerek, már a Csendes-óceán is csupán Balatonnyi volt. Idáig nyúlt el a hős fa gyökere, amiben elvezette magához az életadó vizet.

Egy nap az egyik hód rágcsálni kezdte éppen a vízvezető gyökerét. Akkorát harapott belőle, hogy folyni kezdett belőle egy kis forrás. Nagyon megörültek ennek a hódok. Betemették, hogy titkos legyen, mert ha a környéken mindenki abból ivott volna, egyből elfogyott volna. A gyökér mellől, ahol a forrás volt, alagút vezetett a hódvárba. A víztől a fa gyökere már három méter vastagra nőtt. Egyszer a faóriás a vízzel együtt felszívott tengeri hínárokat is. Ez volt az életükben a legfinomabb vacsorája a hódoknak, hogy ez a különleges növény a forrás lyukán át kisodródott hozzájuk.

Már negyven éve nem esett eső, elsivatagosodott a környék. Csak a Csendes-óceánnál esett az egész világon, de a fa és a hódok mégis túl tudtak élni, sőt a fa egyre nagyobbra nőtt, a hódok pedig szaporodtak. A fa is szaporodott, kis fák sarjadtak körülötte, majd ők is nagyok lettek, szinte utolérték a hatalmas fát. Úgy formázták gallyaikat, hogy egyben egy óriási hódvár alakzatot adtak. Ezt a hódok ki is használták, egybe tapasztották az ágrendszert. A legnagyobb fa oldalára pedig kiírták állatnyelven, hogy oázis. A táblára úgy írtak, hogy sárba léptek és lábnyomaikkal formázták ki a feliratot.

Mivel az egész világon aszály uralkodott és csak az óceánnál maradt elég sok víz, az emberek mind oda tömörültek, de turistalátványosságként felkeresték a faoázist. Repülőgéppel jöttek megszemlélni a hatalmas nagy fát és azzal utaztak is vissza. Egyszer egy őzike szaladt arra. Csodálkozva gondolkodtak a hódok és a fák, hogyan kerülhetett ide. Kiderült, a repülővel érkezett. Odaköltözött hozzájuk.

Így éldegéltek örökre az újrasarjadástól mindig új életet nyerő nagy fa védelmében az állatok.