Éppen mikrózható készételt vettem a boltban, amikor odajöttél hozzám.

– Van kedved szerepelni a filmemben? Igazi szerepre gondolok, nem statisztákra van szükségem.

Nekem csak enni volt kedvem. Összehúztam a szemem, felvontam a szemöldököm és azon gondolkodtam, hogy biztosan normális vagy-e.

– Nem vagyok jó színésznő. Sőt, semmilyen színész nem vagyok.

Elmosolyodtál. Azt hittem, hogy Shakespeare örök klasszikus idézete következik. Tudod az, hogy színház az egész világ és mi mind színészek vagyunk. Nagyot tévedtem.

– Nagyon helyes. Nem színészekre van szükségem, hanem olyan emberekre, akik önmagukat adják. Holnap lesz a forgatás. Gyere el, kapsz majd némi pénzt.

– Még mindig nem értem, hogy mit vársz tőlem.

– Már mondtam. Egy kis időt szeretnék elvenni az életedből és az lesz az egyetlen dolgod, hogy önmagad légy. Én egy sikeres üzletasszonyt látok, aki kontyban hordja a haját és térd alá érő selyemszoknyát, vasalt blúzt és magassarkút visel. Kifinomult stílus, túlzott biztonságra törekvés, felszínes csevegések, távolságtartás az emberektől, de persze kedvesen, sok munka, kiszámítható életvitel, kevés idő és készétel vásárlás.

Érdekes. Sosem láttalak korábban, mégis azt hiszed, hogy ismersz.

– Ha szerinted távolságtartó vagyok, biztonságra törekvő és kevés az időm, akkor mégis miért gondolod, hogy elmegyek egy számomra totál idegen fickó holnapi filmforgatására?

– Mert bizonyítani akarsz. Mindenki azt akar.

***

Elmentem, ahogy rajtam kívül még sokan mások is. Sok korosztály, sok különböző külső.

Örülsz a fejednek, boldogan beszélsz.

– Ünnepeljük az emberi sokféleséget! Ezért gyűltünk ma itt össze, ezért gyűjtöttelek titeket össze mindenféle helyről. Volt, akit a híd alatt találtam meg, mást egy nehéz egyetemen, megint mást pedig a boltban, amikor éppen vásárolt.

Rám nézel.

– Nagy nap a mai! Filmet készítünk arról, hogy sok szabad ember alkot szabad világot. Egy szabad világot, ahol mindenki kifejezheti önmagát, mindenki lehet, aki lenni akar, mindenki azt csinál, amit szeretne az élete, napjai során, mert nincsenek korlátok.

Taps. Én viszont nem tapsolok. Biztos vagy benne, hogy a korlát mindig akadály? Mibe kapaszkodsz, ha nem érzed magad biztonságban, hát nem a korlátba? Veszélyes játék a „mindenki szabad”, mert sokan hullanak le a céljaik előtt, mert nincsenek kapaszkodók az életükben.

Forog a felvétel.

Egy színes ruhás középkorú nő kezdi a szereplést:
„Színes én, boldog én, nem vagyok tehén, hát még jó, hogy nem látsz engem fehéren-feketén!”

Egy fekete ruhás tini bőgve folytatja:
„Sírni, csak sírni, könnyet hullatni, aztán mint egy folyóba dobott kő, elhullani…Ennyit szeretnék én.”

Egy koszos ruhás, ötéves kisfiú következik:
„Fára mászok néha, mert az jó. Ügyes vagyok, csak háromszor estem le.”

Az anyja erre közbeszól:
– Ejj, fiam, én nem ezt tanítottam neked! Emígy szólt volna a versed:
„Fára mászok, gyorsabban, mint az ászok, mert nem vagyok én léha, legfeljebb csak néha.”

Feltámad a szél. Sok más ember következik.

Engem vesz a kamera.

Nagyon erős a szél. Lefújja a kontyos parókám. Utánanyúlok, kitörik a cipősarkam, elesek és a földön vagyok. Elszakad a harisnyám, teljesen feljön a szoknyám és semmi nem takarja többé a combom. Leállítod a forgatást, aggódsz. Kérdést teszel fel nekem.

– Azok önsebzés, vágások nyomai a combodon? Félreismertelek.

Hogyan ismerhetsz félre, ha soha nem is ismertél? Nem vagyok elfoglalt, üzletasszony meg pláne nem. Sőt, dolgozó ember sem vagyok.

Segítesz felállni. A szemedbe nézek.

– Azt tettem, amit kértél. Önmagam alakítottam, vagyis önmagam egy kis részét, ahogy mindenki más is tette. Mondjak most neked egy aranyos kis verset, vagy láttál mára eleget?

Nekem elég volt egy kicsi szélvihar ahhoz, hogy lefújja az álarcom, de hamar ideér a forgószél, amikor végleg és kötelezően mindenki önmaga lesz.