A szerelem nagy tervekre ihlet, és megfoszt megvalósításának eszközeitől
– Étienne Rey

Ismertem egy fazont, aki azért nem kérdezte meg soha a szerelmétől, hogy van-e párja, hogy annyival is tovább szerethesse. Ha valaha kiderült volna számára, hogy az ember, aki után vágyakozik, már foglalt, érzületének természetes hatályvesztéssel kellett volna az önkéntes megsemmisülés talajára lépnie. De ez a fazon hedonista volt, és a szó legnemesebb értelmében volt az. Imádott szeretni. Csöndesen szeretni, titkon szeretni, racionálisan szeretni, vagy őrülten, fejvesztve szeretni – mindegy volt. Csak szerethessen.

Néhány órája sétálni mentem, hogy kiszellőztessem a fejem, és lekapcsolódjak végre erről a végtelen várakozásról, ami mostanában a mindennapjaimat övezi. Meghalni túl egyszerű lenne, és különben is, senki sem várhatja el az embertől, hogy meghaljon, ha nem akar meghalni. Senkinek nincs hozzá joga. Bizonyosan nem a halál az egyetlen gyógyír a szerelmes ember kínzó gyötrelmeire. Ott van máris a munka, a karrier, vagy a stúdium, de a sport és a kreatív tevékenységekbe fordított lelkierő sem másodlagos válaszút a tárgya távollétét gyászoló szerelmi törekvés számára.

Ha a hedonista ember nem szerelmes, arra törekszik, hogy szerelmes legyen. Mindent úgy iparkodik berendezni az életében, hogy a döntő pillanatban készen álljanak a körülmények. Ha szerelmes, akkor arra törekszik, hogy az érzés minél tovább kitartson. Ha múlófélben van lelkében a ragaszkodás szerelme tárgya iránt, másik tárgyat keres neki, nehogy szerelem nélkül kelljen élnie. Manapság nem olyan egyszerű a szerelemnek tárgyat találni, mint régen volt. Az emberek bezárkóznak szűkös életük négy fala közé, s csak azokat engedik be privát terükbe, akik már bizonyították számukra szavahihetőségüket. A szerelem is szavahihetőséget követel, minimálisan annyiban, hogy elvárja tárgyától, hogy ne változzon olyasmivé, ami elriasztja a szerelmest, mintegy fennmaradásra alkalmatlanná téve a köteléket.

Ha az ember nem lehet szerelmes, kénytelen visszaemlékezésekben felidézni önmaga előtt az érzést. Ilyenkor a megidézett melegség hevített méz gyanánt járja át az ember számkivetett lelkét, akár ha túlvilági angyal szállt volna le mellé s vette volna karjaiba, hogy megóvja a külvilág fenyegető változékonyságától. A szerelmi érzület felidézése így valóságos rituálévá válik a keserű mindennapok kaotikus forgatagában. Örülhet, akinek van mit felidéznie.

Némelyek azt állítják, bőven megvannak szerelem nélkül is. Elképzelhetetlen! Legfeljebb azok vannak meg szerelem nélkül, akik sohasem voltak szerelmesek, vagy végzeteset csalódtak a szerelemben. De aki akár csak egyszer is megízlelte e végtelen, kölcsönös vonzásnak lelke egyensúlyára gyakorolt hatását, az aligha tud hosszútávon meglenni nélküle. Rabjává válik, mint a valóságból menekülni vágyó ember a legkeményebb fajtából való kábítószernek. Ám az igaz szerelem, a droggal ellentétben, nem taszít messzire a valóságtól. Ellenkezőleg: segít megtalálni helyünket a valóság biztonságos ölelésében.

A vélekedések ellenére a szerelem körül igen is bejáratos az állandóság. Sokan azt hiszik, a szerelmes ember csapongó, s odaadása szeszélyessé teszi, akár ha higany volna az áprilisi fokmérőben, de ez kevéssé állhatna távolabb a valóságtól. Az igaz szerelem nyugodttá teszi a lelket. Az ember úgy jár-kel felebarátai között, ahogyan a keleti bölcsek közlekednek rendjeik szépre gondozott kertjében: békésen, a világtól háborítatlanul, meghitt kölcsönösségben időzve környezetükkel. A szerelmes ember fesztelensége már-már valamiféle természetfeletti bódultságra emlékeztet, amely azonban sohasem van híján az ítélőképességnek.

Miközben sétáltam, figyelmes lettem a város különösen depresszív hangulatára. Olyan volt, mint Budapest a 2023-asról 24-esre virradó év éjjelén. Szürke, romos és szomorkás. Az utcákon kétes alakok csellengtek, s a levegőbe fullasztó füstköd telepedett. Elég nagy változás ez ahhoz a fényűző hangulathoz képest, amit pár napja tapasztaltam itt. Mégis, éppen ebben az elkeserítő időszakban történt, hogy a fülembe jutott a szerelmem költözésének híre. Némely szóbeszéd szerint a házunkba költözik, egy emelettel feljebb, vagy már be is költözött – senki sem tudta megmondani.

Van egy dolog, amiben, megvallom, fogalmam sincs, hogyan járna el a szerelmet végsőkig kiélvezni vágyó ember, s ez a beteljesedés kérdése. Azé a jelenségé, amely a tapintható valóság égisze alatt fonja össze egységes egésszé mindazt az éveken át tartó, intenzív lángolást, amely nem hagy nyugodni az embernek, ameddig valamiféle lépést nem tesz annak érdekében, hogy közelebb férkőzzön választottjához – még ha ez a közelebb férkőzés jobbára illuzórikus is. Hiszen mi másként könyvelhetnénk el azokat a megmozdulásokat, amelyek ugyan megéneklik tárgyuk kiemelt szerepét a mozzanatot végrehajtó ember életében, de nem jelentenek kézzelfogható lépést a valóságos történések mezején?

Nagyjából egy óráig bolyongtam a városban, majd miután hullattam néhány láthatatlan könnyet az utcák lesújtó látványa fölött, hazatértem abba a házba, amely kisvártatva a legrejtettebb reményeim felszínre törésének színterévé válhat.

Kitöltöttem magamnak egy csésze teát, és igyekszem nem túlgondolni a dolgokat. Természetesen előre tudom, hogy ez nem fog sikerülni, hiszen sajátom a merengés. Meg aztán itt van ez a koncepció, ez a rémisztő látomás arról, hogy a legvadabb álmaim egyszeriben valóra válnak, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna az univerzumban. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek annak merő lehetősége fölött, hogy mindez igaz, és elkerülhetetlen, és igaz, és tényleg megtörténik, és igaz. Nem vagyok hajlandó ezt az örömteli koncepciót kétségbeesett fantazmagóriaként elkönyvelni. Mindenekelőtt azért, mert semmiként sem kell elkönyvelnem ahhoz, hogy az legyen, ami valójában. Vagy egy valóra vált álom, vagy egy kellemetlen félreértés. Legalább ennyiben beszivárog a szobámba a szükségszerűség enyhet adó levegője.

Valahogy nem ér el hozzám a költözés híre fölötti kétely.

Ha most felmennék a fölöttünk lévő emeletre, s bekopognék az ajtón, igen hamar kiderülne számomra, hogy amiben oly lázasan hiszek, valóságos-e vagy sem. Én azonban örömömet lelem a hitben, s ezért nem vetek véget lélektani utazásomnak. A szerelmem jelenlétének ténye bizonytalan ugyan, az esélye azonban így még adott. Ha most bekopognék azon az ajtón, s véletlenül valaki más nyitná ki, szertefoszlana az a kevés reménységem is, ami így még életben tud maradni.

Az emberek nem szeretnek érdemi lépéseket tenni annak érdekében, hogy szerelmük tárgyát bekebelezzék. Ha néhanapján mégis csak arra vetemedne valaki, hogy világosan körülhatárolható módon megkörnyékezze választottját, szerelmi tébolytól vezérelve tenné, mert ha ideje volna átgondolni lépéseit, bizonyosan meggondolná magát. Mindig találna okot arra, hogy miért nem lesz jó úgy a dolog, ahogyan elgondolta. Éppen ezért a szerelmes ember, jóllehet sokat készül rá, általában nem teszi meg a döntő lépést, ami elvezetne ahhoz, hogy szerelme beteljesedjék. Inkább bízza boldogulását a sorsra vagy Istenre, csak ne kelljen elejét vennie a rendezkedésnek.

Én is hasonlóképpen vagyok ezzel. Egyelőre nem merem elejét venni a végének.

Ha az ember megkockáztatja a beteljesedést, az azt jelenti, már a végére járt, hogy képes volna-e mindennel együtt megfosztatni reménységeitől. Olyan érzés ez, mint amikor egy kereskedő tőkeáttételes pozíciót nyit a tőzsdén anélkül, hogy veszteségvédelmet állítana be rajta. Vagy melléje járul a szerencse, és megsokszorozza befektetését, vagy elveszít mindent. Azt mondják, az embernek kétszer óhatatlanul meg kell fosztatnia minden pénzétől a tőzsdén ahhoz, hogy kirajzolódjon előtte a biztonságos befektetés kíméletes mechanizmusa. Vajon a szerelemre is igaz, hogy el kell azt veszítenünk ahhoz, hogy megértsük: lassan járva tovább érünk?

Látom, ahogy a találkozásunk megesik, s tisztán látom, amit látok. Mintha egy felhőn lebegnék, tudomásul véve, hogy minden körülmény összhangban van azzal, amit valóságként szeretnék elfogadni, hiszen eleddig semmi sincs, ami ellentmondana elképzelésemnek. Nem a hitetlenség az, ami ebben a könnyebbséget hozó ködben tart. A lehetőség puszta jelenléte tart benne. Azé a lehetőségé, amely éppen annyival haladja meg önmagát, amennyivel önmaga híján van.

Az ember nem tudhatja, mi történik, ha a lehetőség adott. Természetesen, ehhez valóságosan adottnak kell lennie a lehetőségnek. A szerelemben elfogadhatatlan azzal kísérleteznünk, hogy vajon kicsalunk-e valamiféle vallomást a másik emberből, ha egy csipetnyivel tovább merészkedünk feléje tett lépéseinkben annál, ami még arányban áll valós érzéseinkkel.

Még sohasem vártam ennyire izgatottan arra, hogy kiderüljön, volt-e értelme minden hitemet az álmaim valóra váltába fektetni. Olyannyira izgatott vagyok, hogy aludni sem vagyok hajlandó. Inkább várom ki, hogy elnyomjon a kimerültségből fakadó álom, mintsem hogy önként elengedjem a legmélyebb hittel telt bizakodás jótékony atmoszféráját.

Mi a szerencsésebb? Lerántani a szerelmet eszmei magaslatáról a mindennapi életbe, megkockáztatva annak kihűlését, vagy meghagyni a szerelmet éteri mivoltában, mintegy fűszerként használva azt a mindennapok sivár tovamúlta ellen, abban reménykedve, hogy egy örök életen át számíthatunk rá?

A fazon, akit emlegettem, feltehetően nem gondolkodott ennyit, valahányszor megérezte vágyának tetemes vonzását egy másik teremtés iránt, s bizonyosan jól is tette, hogy szíve hangjának engedelmeskedett ahelyett, hogy hosszasan értekezett volna az elképzelései ellen felhozható érvekről, mintha azok valamiféle üzleti terv részei volnának. A szerelem igen távol esik az üzlettől. Míg utóbbi esetében kimondottan előnyös, ha az ember képes hideg fejjel mérlegelni lehetőségeit, az előbbinél a kelleténél több gondolkodás az egész mutatványt egy közönséges érzelmi adásvétellé alacsonyítja. A kulcs azonban éppen ebben rejlik: adásvétel. Nem láttam még olyan szerelmi beteljesülést, amely az adás mellett a vételről is szólt volna. Nem láttam még embert, aki, miközben ajtóstól ront a szerelemre, azon morfondírozott volna, hogy mit nyerhet vakmerő lépésén.

A veszítenivaló mérlegelése más kérdés. Tisztán kell látnunk azt az eshetőséget, hogy szerelmünk tárgyát végleg elveszíthetjük, ha rászánjuk magunkat, hogy megközelítsük őt vallomásunkkal. Annál is inkább, mert egy viszonzatlan szerelmi vallomás igen hosszú paralízisre tudja kárhoztatni az ember érzésre való hajlandóságát. Némelyek annyira belefáradnak a szerelembe, hogy már csak azért is szerelmet vallanak, hogy ne kelljen tovább egyedül viselniük gyengéd érzületük súlyát.

Milyen egy ideális szerelmi vallomás? Heves? Hűvös? Körmönfont, vagy ellenkezőleg, primitív? Provokatív, vagy ellenkezőleg, pragmatikus? Netán kétségbeesett? Vagy elengedő? Takaréklángon futó, vagy ellenkezőleg, mindent egy lapra feltevő?

Azzal bizonyosan nem rontok el semmit, ha azt mondom: őszinte. Álljon bármiben ez az őszinteség.

Érdemes-e a szerelmi vallomást a befogadó jellemére szabni? Igen, amennyiben ismerjük jellemét. Ez azonban nem minden esetben adott. Mitévő legyen hát az ember, ha olyasvalakinek szeretne szerelmet vallani, akinek érzelmi preferenciáiról halovány fogalma sincs? Mindenekelőtt gondolja át tüzetesen, hogy ésszerű dolog-e egy alighanem ismeretlen embert megközelíteni vallomásával. Ne azért gondolja át, hogy utána arra jusson, mindenképpen ésszerűtlen, hanem azért gondolja át, hogy idejekorán tisztában legyen azzal, hogy mire is készül valójában. Végtére is ha ilyesmire vetemedünk, benne van a pakliban, hogy a fogadó fél gyengeelméjűnek néz majd bennünket, s egy efféle bélyeggel azért nem szívesen él együtt az ember.

Egészen más a helyzet akkor, ha van is mit remélnünk a vallomástól. Ha a szerelem többé-kevésbé bizonyíthatóan kölcsönös, mindjárt gördülékenyebben célba érhet az ember. Ha azonban csakugyan kölcsönös az érzés, a vallomás utáni vágy kézen fogva rántja magával a színre hű fegyverhordozóját, a vallomástól való félelmet.

Ismét ott tartunk, ahol a part szakad. Bekopogjak-e az ajtón, megvallva szerelmemet és megkockáztatva annak potenciálisan felszínre törő egyoldalúságát, vagy tartsak ki érzelmem mellett békében hagyva annak tárgyát?

Berekesztem az elmélkedésemet, mert csörög a kaputelefon.