Ott voltam. A még remegő test mellett. Ránéznem sem kellett, hogy lássam. A padlón keresztül éreztem, ahogyan görcsös rohamokban szállt el belőle az élet. Csak a hangok ne lettek volna. Apró, szaggatott bugyborékoló hörgések, a félig átvágott gégében szürcsölő hang, ahogyan a levegőt beszívni akarta. Akárcsak a konyhai lefolyó. Nem tartott tovább, mint egy perc. Talán még annyi sem. Amikor a szív már nem vert, pusztán a gravitációnak engedelmeskedett a testben lévő vér. Az izmok még akkor is folytatni akarták az agy végső utasításait. Lábat előre, kezeket felemel, arcot véd, és futás. Ahhoz, hogy a test mozgása megszűnjön, sokkal több idő kellett, mint a halálhoz.

A kezemben szorongatott kést szemléltem. A csillogó fém, amiben nemrég még a torzan tükröződő arcomat néztem, most vörös foltokkal borítva csúszott ki a szorításomból. Tompa puffanással hullott a padlón heverő törülközőre.

Füleltem. Az erdő fáinak halk susogásán kívül semmit nem hallottam. Se vonyítást, se halk neszezést, se szimatolást. A lámpámért nyúltam és a hátizsákomért.

A folyosóról még utoljára szemügyre vettem a szobát. Nem mertem a holttestre tekinteni. A feltúrt ágyat, a betört ablakot mértem végig. A telihold fénye halványsárga takaróval fedett be mindent. Ahogy visszafordítottam a fejem a folyosó felé, a szekrényajtó nyikorogva kitárult.

Éreztem, itt a pillanat, mennem kell. Vannak helyzetek az életben, amikor nem szabad visszanézni. A szoba ajtaját meghúztam, de sose csuktam be.

– Csaba – szólított meg a sötétség. Ismertem ezt a hangot, pár napja még együtt sütöttünk szalonnát. Alig öt perce én vágtam át a torkát.

 

Húsz évvel később, napjainkban

Péter felriadt. Maga sem tudta miért, de egész testében remegett. Mellkasa zihált, teste izzadságban úszott. Talán rosszat álmodtam – gondolta.

Hallgatta ahogyan az ablak alatti fák levelei zörögnek az erős szélben, de akárhogy fülelt, nem hallott mást. Majd…
A-uuuuuu!

…meghallotta a vonyítást, vele együtt a folyosó felől egy padlódeszka nyikorgását. Léptek nesze. Túl halk, hogy cipőben legyen az a valaki, és túl szapora, hogy csak két lábtól származzon. Az ajtóhoz közeledve lassultak a léptek.

Fújtatás. Nem.

Az ajtó rése alatt szimatolt.

Grrr! – hallotta a folyosóról a morgást.

Kimászott az ágyból. Vacogott a nyári fülledt melegben, ahogyan csatakos testét lehűtötte a szoba levegője. László ágyához osont. Meg akarta rázni barátja vállát, helyette azonban csak a csomóba gyúrt puha takarót érintette.

Szíve kiugrani készült a mellkasából, ereiben a vér hangos dübörgéssel lüktetett és árasztotta szét az adrenalint.

Kaparászás és hörgés. Péter a díszkardért nyúlt. Ebben a pillanatban bánta, hogy a találkozóra nem a pap karakterrel jött, mert akkor a buzogány lenne nála. Az ajtó zárja megmozdult. A kilincs lenyomódott, majd – mint amikor egy mancs lecsúszik róla – visszaugrott. Még egyszer megzördült, a morgás erősödött kint. A penge hegyét előretartva araszolt az ajtó felé izzadt lábnyomokat hátrahagyva. Szárazan nyelt egyet, amikor összeszedte magát, hogy kirontson a szobából. A kilincsért nyúlt. Mielőtt hozzáért volna a hideg fémhez, az lassan lenyomódott. A zár halkan kattant, az ajtó résnyire nyílt, ezzel beengedve a folyóson világító lámpák fényét, majd egyre kijjebb tárult. Két marokra fogta a fegyvert, ugrásra készen állt. Ahogy meghallotta az odakint álló test mozdulását, rohamozott.

– Aaaaaaaa!

– Hé! – ugrott félre az eszét vesztett Péter elől szobatársa. – Megörültél? Majdnem felnyársaltál.

Péter nem felelt, riadtan nézett kőrbe a folyóson. A gyér világítás sejtelmes félhomállyal takarta el a távolabbi részeket. Miután meggyőződött róla, hogy rajta kívül senki nem tartózkodik ott, és hangokat sem hall, visszafordult Lászlóhoz, aki még mindig magyarázatra várt a nyitott ajtóban.

– Te nem láttál semmit? – kérdezte Péter.

– Mit?

– Valami volt az ajtó előtt. Kaparászást meg vonyítást hallottam.

– Te hülye vagy. Csak én voltam kint. Leugrottam az automatához egy kávéért – emelte fel a kezében tartott műanyag poharat. – Megártott neked Csaba meséje az erdő szellemeiről, akik állati formában viszik el az áldozataikat.

László nem várt tovább, beljebb lépett a szobájukba, és leheveredett az ágyára. A kávét a kis éjjeliszekrényre tette. Ijedt társa még utoljára körbenézett a folyóson, majd ő is belépett. Az ajtót becsukta, és a kulcsot elfordította a zárban.

A hold fénye által megvilágított szobában könnyedén sétált vissza az ágyához. Túl zaklatott volt még, hogy visszafeküdjön, ezért csak ült a szélén, és a tetőablakon át figyelte, ahogyan a vihar rázza a magasra nőtt évszázados gesztenyefák lombjait.

– Szerinted nem furcsa? – szólt Lászlóhoz, aki mostanra már elővette a cigijét, és a menedékház szabályzatát figyelmen kívül hagyva rágyújtott.

– Mi? – kérdezett vissza.

– Hát, hogy a Hold ilyen erősen világit, csupasz az ég, közben meg tombol a szél.

– Tudod… – hosszan szívott egyet László – szerintem ez teljesen normális. A szelet a hideg-meleg légtömegek helycseréje okozza. Amilyen kibaszott meleg volt a héten, nem csodálom, hogy ennyire ráhúzott.

– De… de általában a lehűlést valamilyen hideg bigyó beáramlása okozza, és viharok kísérik. Most semmi ilyen nincs, és én semmivel sem érzem hidegebbnek a levegőt, mint előtte. Sőt!

László a szemébe nézett. Levert egy keveset a hamuból, szájához emelte a cigit, azonban nem tette az ajkai közé.

– Dög kánikula van – állapította meg Péter. – Szinte perzseli az ember tüdejét, ahogy mélyeket szív belőle.

Ránézett a cigire, majd beledobta a még meleg kávéba.

– Te aztán tudod, miként kell az ember kedvét elvenni bármitől is. Feküdjünk! Állítólag holnap reggel korán keltenek a túra miatt.

– Ha lesz túra.

– Petya, húzz anyádba! Aludj!

Nem feküdt le. Inkább nézte, ahogy barátja hanyatt fekve elterül az ágyon és arcát megvilágítja a Hold fénye.

Nem tudod, mit kér a lélek,
pedig csak enni kérek.

– Ez mi volt? – ugrott fel László.

– Mi?

– Hát ez a dal, vagy vers.

– Én nem hallottam semmit.

– Ne szívass! Mutasd a telefonod!

– Ott van az ágyad melletti asztalon, itt nincs kettőhúsz.

László kipattant az ágyból, az ajtóhoz rohant, felrántotta, a zsanérok hangosan reccsentek. A folyosón ugyanaz a tompa fény terített be mindent mint amikor lement az automatához.

– Van lámpád? – suttogta Péternek.

– Minek? Ég odakint, nem?

– Mintha lenne valami a végén, de nem látom.

Lehajolt az ágy mellé rakott lámpához, felvette, odalépett László mellé és a folyosó vége felé mutatva bekapcsolta.

– Azt a kurva! – ugrottak mind a ketten hátra az ajtóból.
– Az egy kutya? – kérdezte Péter.

– A tököm se tudja. Hol az a cucc? A fegyver.

Péter visszalépett, felmarkolta az ágyról a díszkardot és László kezébe adta.

– Világíts! – utasította Pétert.

Odaaraszolt az ajtóhoz, nem nézett ki, egyedül a lámpát tartotta ki. Barátja kinézett.

– Nincs ott. Gyere!

– Biztos?

– Biztos. Kinyúvasztom azt a kis gecit, amiért a frászt hozta ránk.

– Te ekkora állatbarát vagy? – A tettetett meglepetés nem érte el a kellő hatást.

A keskeny folyosón egymáshoz képest rézsút helyezkedtek el. Minden egyes lépést úgy tettek meg, mint akik véres harcot vívnak érte. Az izzadság megállíthatatlan árként folyt rajtuk. Lépteik zaján kívül semmi nesz, a fénypászma végén üresség.

– Csak sima fal – állapította meg László, amikor a végére értek. A kard gombjával több helyen megkopogtatta a fehérre meszelt falat.

– Nézd csak! – mutatott a földre Péter. A padlón megsárgult papírlap. László lehajolt, felvette, kinyitotta. Barátja rávilágított. Megsárgult lap, rajta kézzel írt szöveg.

»Te, aki olvasod ezt, menekülj! Légy erősebb, mint én, és hagyd hátra barátaidat! Rajtuk már nem segíthetsz.«

– Ne! Kérem ne! Neeee!

– Ez Eszti – kapta fel a fejét Péter.

A lépcső hangosan döngött sietős lépteik alatt. Hamar leértek. Elfutottak az étel- és italautomaták mellett, a balra eső ajtót belökték.

A csupasz lány rémülten ült fel, a rátörő fiúkra nézett.

– Nektek meg mi bajotok? Normálisak vagytok? – A vékony plédért nyúlt, azt húzta maga elé. – Egyáltalán nem vicces.

– Bo-bo… – akadozott Péter.

– Bocs, azt hittük kiáltasz – mondta ki helyette a másik.

– Jó poén. Nem jött be. Máskor jobbat találjatok ki.

– Csabi nincs itt? – kérdezte László. Péter a másik ágyra világított, amelyen az ágynemű érintetlenül hevert.

– Niiincs – nézett Eszter is a másik ágyra. – A kaland után azt mondta eloltja a tüzet és bezárja az ajtót. Én lezuhanyoztam és lefeküdtem.

– Ok, nézzük meg kint – mondta László.

– Mire vársz, Peti? – intett a másiknak. – Gyere már, nálad az a rohadt lámpa.

A bejárati ajtó zárjában megtalálták a kulcsot. Amikor László lenyomta a kilincset, zárva találta. Elfordította a kulcsot, szélesre tárta az ajtót, és hagyta hogy Peti kivilágítson. Az elemlámpa fénye elveszett a holdvilágban. A fenyők hajladoztak az erős szélben. A szállás előtt lévő tűzrakóhely körül nem láttak senkit.

Szinte egyszerre léptek ki, a verandán két irányba indultak. A ház széléig mentek, onnan az erdő felé néztek, azonban sem embert, sem más élőlényt nem láttak. Visszanéztek egymásra. A ki nem mondott gondolattól is felállt a szőr a hátukon. Az erős szél hiába kelt birokra velük, nem leltek enyhülést az őket kínzó forró éjszakai levegőtől.

– Ááááááááá! Segítség! Segítség! Peti, Laci!

A kiáltás megváltásként hasított az éjszakába, Eszter sikolya sokkal csábítóbbnak tűnt, mint hogy az épület mögé menjenek keresni barátjukat.

Előbb a szobában keresték, ám az üresen állt. A következő sikítás egyértelművé tette, hol kell keresni a lányt. Átrohantak a szomszédos helyiségbe. Eszter ott állt az egyik zuhanykabin előtt, kezeivel az arcát takarta, igyekezett kizárni tudatából a látottakat, azonban egy láthatatlan erő nem engedte szabadulni a látványtól. A kabinból vastagon ömlött ki a pirosra festett víz. Odaléptek. Odabent hiányzó barátjuk ült meztelenül összeroskadva, torkán harapás és marcangolás nyomai.

– Menjünk innen! – fakadt ki Peti. – Én mondtam, hogy volt az ajtóm előtt valami!

– Ne rinyálj már!

– Laci, mi ez? Miről beszél Peti?

– Semmi. Valami nyűves köcsög szórakozik velünk. Azon sem lepődnék meg, ha Csabi találta volna ki az egészet, ráadásként a Cthulhu kalandhoz, és ez itt valami filmes kellék lenne.

Odahajolt a testhez, megnyomogatta. A bőr hideg volt – a rajta lefolyó meleg víz ellenére –, a nyakból a vér még mindig erőteljesen ömlött. Megfogta a csuklót, a pulzust kereste.

– Honnan a fenéből tudhatjuk meg, hogy ez itt csak egy bábu? – fordult a többiek felé.

Azok ketten a vállukat vonogatták. László megérintette a harapások szélét, kihajtotta a „húst”, nézegette. Visszahúzta a kezét, előbb megszagolta, azt követően megnyalta az ujján lévő „vért”. Hatalmasat köpött és hátraugrott.

– Bassza meg, ez igazi! Ez tényleg Csaba.

– Akkor a vonyítás, a farkas…

– Kussolj már Peti! Nincs itt farkas és semmi más rajtunk kívül. Zárva volt az a rohadt ajtó.

– De akkor… – Péter távolodott tőlük, kifelé a zuhanyzóból.

– Peti, jól vagy? – szólt hozzá Eszter.

– Akkor ti… – motyogta tovább Péter, már kintről a folyosóról.

– Peti, nyugodj meg! Hívjuk a 112-őt és minden rendben lesz.

– Persze. Hívjuk. Itt, ahol nulla a térerő, persze Laci. Megyek, hívom őket, addig várjatok meg itt.

– Miről beszél ez? – szólalt meg Eszter.

– Szerintem azt hiszi, mi nyírtuk ki Csabit.

– Normális vagy Peti?! – förmedt rá Eszter a fiúra, aki közben elért a lépcsőig. – Miért tennénk ilyet?

– Nem tudom, de inkább maradjatok ott.

Megtorpant. Felfelé majd az ajtóra nézett. A becsukott ajtó zárjából hiányzott a kulcs. Emlékezett rá, hogy amikor berohantak Eszter sikolya miatt, egyikük sem csukta be. Odaugrott, rántott rajta egyet, azután megrázta, mindhiába.

Laci és Eszter akkor kapta el Peti kezét, amikor a lépcső felé fordult.

– Nyugi már, haver! Együtt kiderítjük, mi történt, érted?

Péter nagyot lökött az őt nyugtató Lacin. A fiú megbotlott az alsó lépcsőfokban, nagy reccsenés hallatszott, ahogyan tarkója a lépcső élének ütközött.

– Neeeee! – ugrott Eszter az elterülő Lászlóhoz. Felemelte a fiút, a feje azonban élettelenül csuklott hátra. – Neeee!

– Te hülye fasz! Mit csináltál? Megölted őt – fordult a bénult Péter felé. – Megölted te rohadt gyilkos.

Körmeivel esett neki Péternek, ahol csak érte, ütötte, karmolta. A fiú a vállánál ragadta meg Esztert, igyekezett eltolni magától, a lány azonban minden erejét beleadta.

– Te szemét! Te aljas görény! Megölted! Érted?! Megölted Lacit!

– Nem! Ti voltatok. Megöltétek Csabit.

– Te hülye seggfej! Mondtam én Csabinak téged ne hívjunk. Te egy seggfej vagy. Soha semmit sem értesz!

– Elég! – Péter a kiáltással együtt teljes testét beleadta a lökésbe, a törékeny nő a folyosó faláig repült. Eszter megtorpant, lenézett a földre, ahol a Laci kezéből kiesett díszkard hevert. A fiú egyből megértette, mit akar a lány. Ugrott.

Eszter gyorsabb volt, maga elé tartotta a fegyvert, Péternek esélye sem maradt a megállásra, az ugrás lendülete vitte tovább.
A lány elengedte a pengét és hagyta, hogy a test eldőljön. Felkapta a földön lévő kulcscsomót, kinyitotta az ajtót, rohanni kezdett.
A-uuuuuu! – hangzott fel az erdő több pontjáról.

 

Egy évvel később

Három fős turistacsoport lépett ki az erdészház előtti tisztásra, akiknek a csoport vezetője tartott ismertetőt.

– Ott láthatják éjszakai szállásunkat, ahonnan a következő napokban felfedezőútra megyünk a környék népszerű kirándulási helyeire – mutatott körbe a hegyek felé, majd visszafordulva a többiekhez a házra mutatott. – Ez az épület valamikor a Farkas család tulajdona volt, akik a helyi földbirtokos erdő- és vadőrei voltak. A legenda szerint az utolsó leszármazottjuk rejtélyes körülmények között eltűnt. A környékbeliek hiedelme szerint lepaktált valamilyen földöntúli hatalommal, egy földönkívüli lénnyel, akit istenségként tiszteltek, aki szeretné megvetni a mi világunkban a lábát. Senki nem tudta hová mehetett a férfi, ha ment egyáltalán, mivel minden felszerelése, ruhája, de még a csizmája is a szobájában maradt. Az esetet azért nem tudta hová tenni a kihívott csendőr, mivel abban az időszakban esőzések lazították fel a talajt, így minden nyomnak látszódnia kellett volna, azonban a házba se be, se ki nem vezettek nyomok. Az épülettől távolabb sem találtak nyomokat. Sem lábnyomokat, sem arra utaló jelet, hogy valaki tábort vert volna. A korabeli helyiek szerint mielőtt eltűnt – ami pont holdtölténél történt –, sok volt a farkasüvöltés, és furcsa hangokat hallottak mindenhonnan. Azt is rebesgették sokan, hogy hűen a család nevéhez, felvette a farkas alakot, ezáltal szolgáltat áldozatot az istenségnek, aki így nyer erőt a világunkba való belépéshez. Hogy ez mennyire igaz, azt ma este megtudhatjuk, hisz telihold lesz. A földszinten két helyiség található. Az egyik…