A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Az ünnep péntekre esett, úgyhogy aznap bezárt a suli: „hosszú hétvége” volt a hónap jelszava, ezt hajtogatta mindenki. Úgy vártam, mint a karácsonyt.

– Október tizenöt – mondogatta Tibi barátom –, a kitörés napja, az otthon józanodás napja!

Csütörtökön attól még be kellett menni, sőt, az utolsó óra – matek Erzsi nénivel – után egy agyzsibbasztó megemlékezésen is részt vettünk, felsorakozott mind a négy évfolyam a márványlépcsőn, csálé kokárdák és elfojtott ásítások, ameddig a szem ellát. Óvodáskorom óta fárasztottak ezek az események, a monoton versek Horthyról (hogy az idősebbről vagy az ifjabbról, nem tudtam volna megmondani, sose figyeltem), a Lakatoshoz írt köszönőbeszédek. Jó, meg kell adni, a színi tagozat mutatványa elszórakoztatott, néha a tervezettnél korábban sült el a patronos puska, amivel a Skorzenyt játszó Bélát vették célba, meg tavalyelőtt leszakadt a háttérbe függesztett trikolór, és úgy takarta be Zsuzsát, hogy valami bóvli, nemzeti takaróba bújt kísértetet csinált belőle.

– Ma huszonöt éve ért véget a második világháború. – A mikrofonállványba kapaszkodó srác – nem tudtam a nevét, eggyel fölöttem járt, hétköznap is élére vasalt nadrágban, pasztától csillogó cipőben mórikálta magát – olyan komoly hangszínt ütött meg, hogy Erzsi nénit bánatos bólogatásra kényszerítette. – Huszonöt éve sikerült a kitörés. Negyed évszázad. Oly távol, és mégis oly közel.

Valaki felröhögött az első sorban. Erzsi néni a gyerek tarkójára sújtott, és én úgy összerezzentem, mintha az a húsos tenyér az én fejemen csattant volna. Én kis bátor hősöm.

A Szózat bágyadt elhalása után összemosolyogtam Tibivel. Kiolvastam a tekintetéből: „rohadtul hosszú hétvégénk lesz”. Tibi kuzinja szerzett egy grammot, hogy honnan, nem tudtuk, de mostanában a kedvenc szokásunkká vált, hogy kábulva hevertünk a rekamién, kilátással a Dunára, és közben Dylant és Hendrixet hallgattunk, meg a vasfüggöny túloldalán élő szerencsétleneket sajnáltuk, hogy hozzájuk nem ért el Amerika.

Erzsi néni még makogott a háziról meg arról, hogy tiszteljük az ősöket, a kiugrást, mittoménmit, de senki se figyelt rá, felbolydultunk, mint buborékok a kólában. Tibivel futva szeltük át a Széll Kálmán teret, épp lekéstük a villamost, de nem számított, sprinteltünk tovább, egy hollywoodi filmben láttuk, hogy ilyen hülyeségeket csinálnak a főhősök, ha boldogok.

Tibiéknél aztán megittunk egy sört, koccintottunk a kiugrásra, ahogy Erzsi néni kérte, és míg a kettes csatornán felcsendült az Alkonyzóna intrója, Tibi megtekerte a cigit, amire hetek óta vártam.

– Ma este egy olyan világba kalauzoljuk Önöket – duruzsolta a Narrátor a tévében –, melyben a Szovjetunió Magyarországot is bekebelezte.

– Ezek már nem tudnak mit kitalálni – csóválta a fejét Tibi. – Van elég szar így is a világban. Például, ö… Vietnámban.

– Aha – bólogattam. Nem értettem igazából, mit akarnak a hippik, akiket mímeltünk, csak tetszett a zenéjük, hogy mindenre tojnak. Az erdélyi kuzinjaim legfeljebb álmodozni mertek róluk, anya párnába varrva küldte nekik a Milkát meg a magnókazettát. Alkonyzónára nem volt szükségük, már eleve abban éltek.

Elszívtuk a cigit, és ott éreztük magunkat Woodstockban (vagy valami hasonló helyen, nekem például eszembe jutott a tavalyi tabáni Stones-koncert is, ott a világomat nem tudtam), a tévéadás lelassult, meg odakint a Duna habja is. Szédültem, de kellemesen. A sörösüveg nyakán pára csordogált, ahogy az én nyakamon is. Jó volt minden, még Tibiék lakásának furcsa szaga is édessé ért a nyelvemen.

Aztán mégiscsak ez kívánkozott ki belőlem:

– Picit sok volt. Levegőznék.

Tibi vihogott.

– Ha tényleg sok lenne, nem tudnál kimenni levegőzni. Dylan reggelire puszil be ekkora cigit.

– Attól még lemennék.

Sétáltunk hát. Minden lépés hosszabbnak érződött az előzőnél, és nekem a hülye Alkonyzóna-epizód ragadt a fejembe, hogy mindjárt jönnek a szovjetek, és letartóztatnak, amiért amerikainak képzeljük magunkat.

Tibi se lehetett a helyzet magaslatán, mert sötétebbnél sötétebb utcák felé terelt minket, végül egy zsákutcába keveredtünk, lámpák sehol, egyedül a Narrátor baritonja csengett a fülemben.

– Vannak ott valakik – motyogta Tibi, és tényleg, egy csapat ember ácsorgott előttünk, a vállukon nyilaskereszt. A Narrátor most hívná fel rá a figyelmünket, hátborzongató nyugodtsággal, hogy az egyikük bizony Erzsi néni. A matektanár, hogy a guta vigye el! Sarkon fordultunk és rohantunk vissza a lakásba, vér dobogott a fülemben.

Hallottam mindenféle alakról, akik az ünnepnapon összegyűltek a pincéjükben, hogy komcsiskodjanak meg náciskodjanak, egy sosevolt világba képzeljék magukat, de hogy pont ő tartozzon közéjük – ez sok volt.

– Erzsi néni basszus – köpte Tibi. – Mit papol akkor nekünk Horthyról meg a kiugrás többi hőséről?

Nem tudtam válaszolni. Belekóstoltam abba a másik világba, és most rendesen ingerelte a torokreflexem. Alig vártam, hogy kijózanodjak.

kép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián (1973 Magyarország, Budapest I., Tabán)